Régi halotti szokások, hiedelmek és ma a halál, mint tabu

A mai nap a halottakról szól. A magyar néphit szerint ma a halottak miséznek a templomban és hazalátogatnak családjaikhoz, ezért az élők régi szokás szerint halottak napján nekik is megterítettek az asztalnál. A mai bejegyzés a magyar parasztság, cigányság és egy nem európai nép - a borneói dajakok - halálképéről, temetkezési szokásairól fog szólni, és a ma emberének halálhoz való hozzáállásáról.

Általános hiedelem, hogy a halál nem megszünteti az élőt, hanem átváltoztatja, átemeli egy másik időminőségbe. Vagyis a lélek a halál beállta után a föld alatti világba megy. Azonban a lélek nem tud azonnal bejutni a lelkek közös lakhelyére, ezért az élők között bolyong, és meglátogatja azokat a helyeket, ahol életében lakott. Vagyis két világ határán él és szorongva várja, hogy a temetés által véget érjen szenvedése.  A magyar paraszti hiedelmek szerint a lélek lehet jó vagy rossz lélek/kísértet is, aki megpróbálja elvinni magával az élőket a túlvilágra.  

A magyar parasztság körében a haldoklónak az első szobában (tisztaszoba) vetettek ágyat, és lehetőleg olyan ágyban tették ezt, ahol már meghalt valaki, mert így a hiedelem szerint kevesebbet fog szenvedni. A haldokló fejéhez kétoldalt szentelt gyertyát állítottak, hogy segítsenek a betegnek megtisztulni bűneitől és megóvják a gonosztól. Más módon is segíthettek a halottnak, katolikus falvakban például a lélekharangot azért húzták meg a haldoklónak, hogy könnyebben tudjon meghalni. A haldoklás hírére rokonok, szomszédok is ellátogattak a halottas házba, felkészültek a temetés körüli teendőkre és segítettek a halott hozzátartozóinak. Ekkor került sor a bocsánatkérésekre is, így a haláleset az élők számára  alkalom volt az együttműködés javítására is. A haldoklónál megjelentek az imádságos vagy más néven a beteglátó asszonyok. 

Általános tilalom szerint nem szabadott a végét járót hangosan siratni, mert akit így siratnak, azt visszasiratják, és ezáltal még inkább elnyúlik a szenvedése. A halál pillanatában parancs  volt bizonyos dolgok azonnali elvégzése: baranyai megfigyelések szerint a halott fejére kézi gabonarostát tettek, hogy a lélek azon át kiszállva tisztulhasson meg; a jelenlévők a lelke nyugalmáért fohászkodtak; katolikusoknál egy rövid időre kinyitották az ablakot, hogy a frissen szabadult lélek kimehessen rajta; szentelt gyertyával világítottak neki, hogy ne sötétben haljon meg; megállították az óra sétálóját, hogy a lelke  ne bolyongjon; a tükröződő tárgyakat: az ablakokat becsukták, a kutat lefedték, hogy a halott tükörképe ne tartsa vissza a szabaduló lelket. A hiedelem szerint a halál tisztátalan, vagyis káros hatással bír a hozzátartozókra, így ők sok helyen Magyarországon semmilyen munkát sem végezhettek, semmihez sem nyúlhattak. Általános vélekedés volt, hogy a halott érzékszervei bizonyos ideig a halál után is működnek, különösen a hallása, ezért a gyászoló tömeg a halott fülébe kiáltották a korábban elhunytaknak szánt üzeneteiket.A mosdatás után olykor borral is megtörölték a halott arcát, hogy színes legyen a képe. A halottat ünneplőbe öltöztették. A ruha színe korosztálytól és nemtől függő volt. Országszerte ismert gyakorlat szerint a házasulandó korban elhunyt fiatalokat menyasszonyi, vőlegényi ruhában temették el, és temetésük külsőségeiben is hangsúlyozottan a lakodalomra utaló jegyeket iktattak, mert úgy vélték, hogy a másvilágon létrejön a házasság. A magyar parasztság a természetes halált szép halálként nevezte. A siratás az asszonyok feladata volt elsősorban, nappal siratták, este virrasztottak.

A sirató asszonyok teljes gyászba öltöztek és a halott fejénél álltak. A férfiak ezalatt állították össze a halott nemzetséglevelét. Amibe belefoglalták a halott nevét, életében betöltött tisztségét, életkorát. Közösen leírták a halott életének fontosabb eseményeit. Végül felsorolták mindazok nevét, akiket a halott nevében a pap vagy kántor -szószóló- elköszönt a búcsúztatáskor . A koporsó színe országszerte kapcsolatot mutatott a halott életkorával: időseknek fekete, barna; a gyerekeknek fehér, világoskék vagy rózsaszín; a lányok, legények szintén világos színű, de az övék általában mintás volt.  A halott mellé a koporsóba az imádságoskönyvön, a szentelt gyertyán kívül további tárgyakat helyeztek, ezeknek a tárgyaknak a sora rendkívül változatos volt országszerte, elsődleges céljuk a rontáselhárítás, az elhunyt nyugalmának biztosítása volt és az élők halottól való védelmét szolgálták. A búcsúztatás és a halott utolsó útjára való kísérés mindenkinek felebaráti kötelessége volt. A temetőkapuban a hiedelmek szerint azért kellett megállni, mert ekkor váltotta le az új halott az előtte utoljára meghaltat, s ezután már a következő falubeli halálesetéig ő  állt őrt. Tort minden felnőttnek rendeztek. Tizennégy éves alatti gyermeknek nem vagy csak szűk tort rendeztek, a házasulandó korúak torán pedig ellakták a halott lakodalmát. Katolikusoknál szokás volt a szegények közül egyet kiválasztani és annak úgy adni a tor ételeiből, mintha a halottnak adnák.

A magyarországi cigányok halálhoz való viszonyulása leginkább a félelemben nyilvánul meg. A haldoklót még a halál előtt igyekeztek eltávolítani a házból, hogy a lélek azonnal eltávozzon, a halott szemére pénzérmét helyeztek, hogy ne tudjon a halott lelke visszatérni a testbe. A halott cigány számukra már nem cigány, hanem gádzsó. A halál után kitakarították és megváltoztatták a házat, hogy a halott lélek még véletlenül se ismerje fel régi lakhelyét. Sok tabu kapcsolódott a gyászoló családhoz is, a halál tisztátalan volta a cigány hiedelmekben is megjelenik (ez a világon általános hiedelem), ezért több tabu is vonatkozott a hozzátartozókhoz. Ilyen volt például, hogy nem szabad tükörbe nézniük, szexelniük, főzniük, fésülködniük vagy mosniuk. Ez főleg a nőkre vonatkozott. A holttestet alkohollal locsolják, cigit raknak mellé és muzsikusok húzzák kedvenc nótáit, amik szigorúan vidámak. A bomlóban lévő tisztátalan testet a gázsó papra bízzák, a lelkét megőrzik maguknak, ezért a cigány közösség a spiritualitást szimbolizálja, míg a gázsó pap a földi életet. Így a cigányok a halál fölé kerekednek azáltal, hogy nem kell önmaguknak gondoskodniuk a tisztátalan holttesttől.

A maláj szigetvilág népei között, például a borneói dajakok a holttestet nem viszik azonnal a végleges nyugvóhelyére, erre csak rövidebb-hosszabb idő után kerül sor, ezalatt ideiglenes menedékhelyen őrzik. Ennek oka egyfelől az, hogy anyagilag fel kell készülniük a végleges temetés utáni ceremóniára, amit sokszor évekkel később tartanak meg az első temetés után. Másfelől pedig meg kell várni, amíg a holttest teljesen szétbomlik és csak a csontjai maradnak fenn. Ennek érdekében a koporsót hermetikusan lezárják és biztosítják, hogy a hullanedvek kívülre folyjanak egy edénybe. Ebben az időszakban a holttest ártó szellemeknek van kitéve, ezért mágikus úton űzik ki belőle az ártó szellemeket. Például a szemek letakarásával, virrasztással, gongok megszólaltatásával stb. A halottat tehát addig nem temetik el végső nyughelyére, amíg tisztátalan. A  borneói dajakok úgy tartják, hogy a lélek mindaddig gyenge, tisztátalan, amíg a rothadás tart. A lélek ismét ereje teljében lesz és védőszellemmé válik, amint a testnek már nincsen szaga. Hiedelmeik szerint tehát a halál nem egy pillanat alatt következik be, hanem tartós folyamat, ami akkor zárul le, amikor a test szétbomlik. Illetve úgy tartják, hogy a halál nem egyszerű pusztulás, hanem átmenet. A bomlás az újjászületést készíti elő. Míg a régi test fokozatosan elbomlik, az új test létrejön. Ezen időszak alatt, amíg a halál nem zárult le, az elhunytat élőnek tekintik.  

Az utolsó ceremónia, vagyis a második temetés alkalmával kedveskednek a halottnak: csontjai mellé helyezik el a szent agyagedényeket és a halott legértékesebb kincseit, amiket az életében viselt. Ezek fényűző életet biztosítanak a halott számára a túlvilágon. A másodlagos temetkezés emlékünnep számukra, a kunyhó illetve a halott maradványai körül táncot járnak.

Látható, hogy minden kultúra rendelkezik különböző szokásrendszerrel a halállal, temetéssel kapcsolatban, ami megmutatja az egyénnek, hogy hogyan viselkedjen, mi az egyén feladata. Mára azonban - legalábbis a jóléti társadalmakban - a haláltudat elfojtása jellemző, a szokások eltompulnak, egy-két elemre redukálódnak és ebből kifolyólag az egyén, a család sok eseteben nem tudja, mit tehet halottjáért. Egyesek szerint mindez az individualizációnak, vagy egyénközpontúságnak tudható be, hogy a másik ember halála a saját halálára emlékezteti az egyént. Emiatt fél a halott rokon látványától, mert önmaga halálától fél. A halotti szokások eltűnése a gondolkodásból nagyon nagy probléma mind a haldokló mind a hozzátartozók számára. A haldokló sok esetben egyedül hal meg egy kórházi szobában, mert a rokonok idő hiányában vagy pusztán félelemből nem gondozzák a haldoklót.  A halotti szokások ismeretének hiányából sok esetben az egyén nem tudja, hogy miben tudna segítségére lenni rokonának, hogyan tudna elköszönni tőle. Mindez azért van, mert már elfelejtettük vagy sose láttuk, hogy mit lehet tenni ilyen helyzetben. A halál pillanatában kinyitott ablak, a hiedelem szerint a lélek szabad útját biztosítja az örök életbe, ugyanakkor fontos vetülete ennek az, hogy a szokás biztosítja a halott hozzátartozója számára a segítségnyújtás lehetőségét. Személyes példámon keresztül tapasztaltam meg, hogy milyen tehetetlennek éreztem magam nagypapám halálakor, mert nem tudtam hogyan viszonyulni hozzá. Egyszerre fájt és dühített, hogy ott ülök a konyhában, miközben a nagypapám a kanapéra volt fektetve a másik szobában. És a szüleim voltak azok, akik - még fiatalkori emlékeik miatt - segíteni tudtak  nekem, mert megmondták, miben tudnék én segítségükre lenni, hogy hogyan tudunk elbúcsúzni nagyapámtól és ezáltal a fájdalmunkat enyhíteni. Ma a halál tabu téma, pedig a halott körüli teendők, hiedelmek, a halálról való beszélgetés mind-mind azt szolgálják, hogy a hozzátartozó könnyebben tudja feldolgozni a halálesettel együtt járó traumát. Ha ezek a szokások nem lépnek működésbe a haldoklónak egyedül kell meghalnia, a gyászolónak pedig a gyász, a feldolgozás folyamata jóval nehezebbé válik, hiszen így abban is egyedül kell helytállnia.

(Első kép innen, a sirató innen, a cigány temetés képe innen, a borneói dajak fiú képe innen, a másodlagos dajak temetés videója innen.)

Akit részletesebben érdekel ez a téma, az Berta Péter szerkesztette könyvet, meg még ezt szerezze be!